|
A MI PALI BÁCSINK!!!!
A világ legidõsebb aktív zsokéja tizennégy éves korában kezdett lovagolni. – Hogyan lehetek zsoké? – kérdeztem anyámat. – Sehogy sem, mész a képzõmûvészetibe! – válaszolta. Õ mindenáron mûvészembert, fafaragót akart belõlem nevelni. Elképzeltem, hogy bevisznek egy egyetemre, a falak között fogok ücsörögni, és csak akkor mehetek ki onnan, amikor a tanár megengedi. Ez abszurdum volt számomra. Más lehetõséget nem látva, Budapestre szöktem, harmincöt kilométert gyalogoltam. Jelentkeztem zsokénak. Csak egy probléma volt. Az edzések elkezdéséhez szülõi engedélyre volt szükség. Közben – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, nem tudom – édesapám megtalált. Megkaptam a kiadós verést, majd hazavitt, de én ismét eljöttem otthonról. A papám látta, hogy hiába csinál akármit, úgyis visszamegyek. Így amikor harmadszor nekiindultam, már õ hozott a galopp pályára, mondta: „Ha nem lehet veled bírni, próbáljuk meg.” Ez volt 1949-ben. Nyolc hónap gyakorlás után elindultam életem elsõ versenyén. A negyedik futamon már gyõztem, egy olyan lóval, amit ajándékba kaptunk „tanuló gyereknek jó lesz” alapon. Annyira örültem a gyõzelemnek, hogy kinyújtottam a nyelvemet a legyõzöttekre. Ezért késõbb a gyõzelmi gratuláció után két pofont kaptam a mesteremtõl.
Kállai 1956 nyarán egy ausztriai verseny során az õrzött szállodai szobájából lemászva menekült, a számára egyre kedvezõtlenebb magyarországi kilátások elõl.
– Egy célom volt: kijutni Amerikába, ahol minden nap rendeznek lóversenyt, sõt éjszakai futamok is vannak.
Ausztriában az akkori Szabad Európa Rádió munkatársai akartak a kiváló lovasnak segíteni, hogy Amerikába jusson, de feltételekhez kötötték a támogatást. A kommunista rendszer ellen kellett volna nyilatkoznia, de szülei, rokonai életét féltve nem tette meg. Áthurcolták Németországba, és a Fekete-erdõ mélyén kilökték a Cadillacbõl. A német határõrök hajszál híján agyonlõtték, börtönbe zárták. Azt hitték, hogy kém. Ezt is megúszva végül kijutott a tengerentúlra, ahol sikerült olyannyira megízlelni a gyõzelem ízét, hogy az egyik leghíresebb zsoké lett. Végig kitartott a lovi mellett, bár egyszer egy a faszobrait bemutató kiállításon azt ajánlották neki, hogy csak a szobrászkodással foglalkozzon, mert abból jobban élhetne, mint a lovaglásból. Kállai Pál le-hetett volna bokszoló is, hiszen kiváló ökölvívó tudása Papp Laciéval vetekedett. Ennek ellenére õ ezt a sportot csupán hobbiként tartja számon. Teszi ezt annak ellenére, hogy Amerikában – végigjárva a bevándorlók legendás útját – mosogatófiúból profi bokszoló lett. Tíz mérkõzésbõl kilencet kiütéssel nyert. Mindezt persze csak hobbiból, ahogy õ mondja. Hiszen élete a ló és a lovaglás.
A versenyekhez szükséges jó kondícióját, a mai napig boksz- és teniszedzésekkel tartja karban. Szórakozóhelyen az idegennek is könnyû õt felismerni: õ az, akinek nincs alkohol a poharában! Tavasztól pedig még egyszerûbb a dolog: õ az, aki sokszor a többiek elõtt ér a célba. És ez még így lesz jó pár évig…
Kisebb sérülést, tört bordát vagy ujjat észre sem vesz. Huszonnégy különbözõ helyen szenvedett csonttörést, csak az orra négyszer volt eltörve. A lábát amputálni akarták, túlélt egy végzetesnek tûnõ karambolt. A társai egy sérülést követõen hiába óvták. Õ csak ennyit mondott: „Rá se rántsatok! Felülök, és majd meglátjuk.” Volt olyan versenynap, hogy hét versenyt nyert, kétszer a célfotó döntésével lett második, s csak egyszer végzett hátrébb. A csillagokig emelte õt a siker, de nem tette elbizakodottá, csak önmagában bízóvá. Belül megmaradt konoknak, s talán éppen ennek köszönheti, hogy még megvan a két lába, mert egy baleset után az orvosok már az amputáció mellett döntöttek, csakhogy õ megszökött a kórházból. Azt suttogták az emberek: most már kész a Pali, örülhet, ha egyáltalán felépül. Neki azonban nem az otthoni ápolás járt a fejében, hanem a versenyzés.
Sikereinek nagy részét külföldön érte el, Ausztriában, Kanadában, de az USA, Németország, Törökország, Jugoszlávia, Kuvait, Svájc, Szlovákia, Csehország, Oroszország versenypályáin találkozhatott vele a lóversenyszeretõ közönség. Több mint ötvenezer lovon ült már, tizenhétezer futamban állt rajthoz.
– Annak ellenére, hogy itthon 36 évig nem versenyzett, több mint 3000 versenyt nyert meg! Mennyit is pontosan?
– Senki sem tudja. Mindig a következõ verseny érdekel, amit meg akarok nyerni. Ha ez nem így történik, akkor elkeseredem, törlöm a szemeimet. Gondolkozom, hogy hol hibáztam...
Arra a kérdésre, hogy „vajon meddig még?”, könnybe lábadt szemekkel válaszolja: – Lóháton szeretnék meghalni... eddig még nem jutott eszembe, hogy abbahagyjam. Alig várom, hogy lóra ülhessek. Nincs annál jobb érzés számomra, amikor a galopp-pályán egy-egy futam elõtt odakiabálnak: „Pali bácsi, magára fogadtam!”
– Elégedett?
– Soha nem voltam elégedett. Nyugtalan ember vagyok. Mindig kell valami kihívás.
– Magánemberként szokott a lovira járni?
– Nem. Nem szeretek járni.
– El tudná az életét képzelni lóverseny nélkül?
– Verseny nélkül el tudom képzelni, de lovak nélkül nem.
– Tervek?
– Mi is lehet más: minél több sikeres célba érés. Mindig a jövõre készülök, s a jövõhöz nem kell semmi más, mint egészség. Elsõ célom az idei szezont végiglovagolni, lehetõleg eredményesen.
Nincs önbizalom híján, megjegyezte, legalább húsz évig szeretne lóversenyzõként rekordokat dönteni. Ezt mondta két évtizeddel ezelõtt is, de most, hogy a hetvenegy év küszöbénél jár, lóhalálában megmásította a döntését.
Forrás:www.zoldujsag.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
